Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Interjú Dolmány Attilával a South Park szinkronszínészével

2009.03.17

Kép Dolmány Attila az egyik legkeresettebb és legkedveltebb szinkronszínész Magyarországon. Hangját olyan karaktereknek kölcsönzi, mint Kyle a South Park-ból vagy Christian Troy a Kés/Alatt-ból, de színpadi alakításai is figyelemreméltók, tavaly például a Színikritikusok Díját is elnyerte. A vakok egyik érdekvédelmi szervezeténél a telefonközpont az ő hangján jelentkezik be, és annak idején szívesen szinkronizálta volna az Onedin család valamelyik tagját. Interjú.

Az interneten nem sok mindent lehet találni rólad, életrajzaidban többnyire csak annyi olvasható, hogy 1975-ben születtél, 2001-ben pedig elvégezted a Színház- és Filmművészeti Egyetemet. Valóban ilyen egyenes lett volna a pálya?

- Nem, alapvetően úgy kezdődött, hogy 1993-ban felvettek az ELTE matek-fizika szakára, amit én egy év után otthagytam, és inkább leigazoltam a Madách Színházhoz. Onnan vettek fel - végülis ötödjére - a színművészetire, úgyhogy egészen furcsán indult és alakult a pályám. A gyerekkorom egyébként teljesen normálisan telt, négyen vagyunk testvérek, tanár házaspártól, nyugalmas életet éltünk. 

Szoktad nézni azokat a sorozatokat, amikhez a hangodat adod?

- Meg nem mondom, hányat szinkronizáltam, úgy harmincat biztos. Van, amelyiket igen, visszanézem, van, amelyiket nem. Egy-két részt azért mindegyikből igyekszem megnézni, leginkább azért, hogy kontrolláljam a munkámat. Két olyan sorozat van, amit viszont be is szereztem magamnak, ez a South Park és a Kés/Alatt. Ezek egyrészt amúgy is tetszenek mint filmek, másrészt meg nagyon jó munkák voltak, jó visszaemlékezni rájuk.

Pont ebben a két sorozatban eléggé eltér az általad szinkronizált karakterek hangja. Mit szeretsz jobban: amikor a saját hangodon (vagy ahhoz közelin) kell megszólalnod, vagy amikor teljesen másként?

- Igazság szerint majdnem mindegy, inkább a munka minősége a fontos; az, hogy éppen milyen karaktert csinál az ember, már egy külön probléma. Színész vagyok, az a dolgom, hogy különböző karaktereket jelenítsek meg, ilyenformán az a fontosabb, hogy valami kihívást jelent-e vagy sem. Ha van mondjuk egy olyan film, amiben relatíve a saját hangomon kell megszólalni, de közben nagyon érdekes figurát kell eljátszani (mint mondjuk a Kés/Alatt-ban), akkor az nagyjából az a kategória, mint a South Park, ami azért kihívás, mert egy legendás sorozat, ráadásul rajzfilm.

Hogyan áll össze egy karakter, ha nem látod összességében a sorozatot, csak bizonyos munkafolyamatokban veszel részt? Mennyiben más ez, mint egy színdarabnál?

- Az első pillanatokban, az első néhány résznél az ember nem lát bele, ott tényleg rá kell érezni a karakterre, de egyrészt ez nagyjából mindig kialakul, másrészt, ha az ember több mint tíz éve csinálja, szert tesz egy olyan rutinra, amivel egy-két alkalom után le tudja venni a figura alapvető jellemvonásait, és utána csak figyelnie kell a történetre. Valóban nem tudjuk, hogy mi lesz a következő részben, tulajdonképpen ott helyben derül ki, így nagyon kell koncentrálni a mikrofon előtt. Persze egészen más, mint egy színdarab, ahol körülbelül két hónapja van az embernek arra, hogy egy szerepet megformáljon, de hát itt csak a hangunkkal kell játszani, míg ott az egész jelenlétünkkel.

Kép

Melyik, általad szinkronizált karaktert érzed magadhoz a legközelebb? Nem a kedvencedre gondolok, hanem akire a legjobban hasonlítasz.

- Erre nem igazán tudok válaszolni, hisz ahány szerep, annyi karakter, és a legtöbbjük igen összetett. Christian Troyt a Kés/Alatt-ból nagyon szeretem, de homlokegyenest ellenkező az élete az enyémmel - nekem például három gyerekem van, és nagyon távol áll tőlem az, ami a sorozatban történik. A színházi szerepeim általában negatív szerepek, amik sokkal hálásabbak, mint a pozitívak, de ettől függetlenül nem tudok velük lelki közösséget vállalni. Egyszer eljátszottam egy vak fiút, de nem lehet azt mondani, hogy azonosulni tudok vele, hiszen nem vagyok vak. Azért persze sokat számítanak az emberi tényezők, amikre viszont egy South Park-ban vagy egy Family Guy-ban nem nagyon lehet építeni.

Ha már szóba került a család, volt feleséged, Bogdányi Titanilla is szinkronos. Munka során ismerkedtetek össze?

- Én őt kisgyerekkora óta ismerem, és aztán véletlenül találkoztunk egy felvételen: onnan indult egy románc, ami végül három évig tartott.

Van olyan klasszikus sorozat, amiben szívesen részt vettél volna annak idején?

- Hát, gyerekkoromban az Onedin család képviselt egy olyan minőséget, hogy abban szívesen csináltam volna bármit. Krimisorozatok közül a Columbó-ban szerettem volna szerepelni, és aztán kaptam is benne egy epizódnyit.

És a jelenleg futó sorozatok közül van olyan, amiben sajnálod, hogy nem lehetsz benne?

- A 24 volt ilyen, de végülis belekerültem.

A sorozatokon, filmeken kívül van valami különleges dolog, amihez a hangodat adtad? Menő Manó eredeti hangja, Carlo Bonomi például a milánói főpályaudvaron tájékoztatta az utasokat a vonatok indulásáról.

- Van egy nagyon kedves vak ismerősöm, aki a Világtalanok-nál segített megformálnom a vak fiút. Rajta keresztül kerültem kapcsolatba egy vakokat és gyengénlátókat tömörítő szervezettel, ahol létrehoztunk egy telefonközpontot: ha valaki felhívja őket, akkor az én hangom jelentkezik be. Emellett a Minimaxnak és az HBO-nak vagyok a hivatalos hangja.

Mi volt a legnagyobb dolog, amit elértél a hangoddal?

- Nagy dolog szerintem, hogy egy szinkronmunka, mégpedig a South Park kapcsán közönségtalálkozót tudunk szervezni a Nincs Pardonban két kollégámmal, Csőre Gáborral és Bozsó Péterrel. Itt mindenféle beszélgetések, interaktív újraszinkronizálás lesz - igaz, még nem tudjuk, mikor, eléggé gyerekcipőben jár a történet, de már megkezdtük a tárgyalásokat. 

Folytatás az Origo-n.

Írta: Apats Gábor

Forrás: Origo.hu

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.